Útnak indultam..
Már nem emlékszem, hogy mikor volt , hogy megváltoztak az érzéseim a munkámmal, a helyzetemmel, és leginkább az életemmel kapcsolatosan.
Egyszer csak megtörtént……..
………….talán akkor , mikor először kellett szembesülnöm azzal, hogy a munkámban értéktelen vagyok. Értéktelen ott, ahol a legnagyobb biztonsággal mozogtam, ahol tudtam,hogy jó vagyok.
Értéktelen annak a munkáltatónak, ahol már egy évtizede dolgoztam, ahol a teljesítmény, pusztán az elvárások feletti teljesítés volt, vagy amikor az egyik felettesem droid jelzővel illetett– neki talán ez mókás volt-.
Értéktelen lettem az ügyfélnek, aki nem egy másik EMBERNEK célozta a mondandóját , ha szemben állt velem a pult túloldalán.
Már nem volt semmi, ami az öröm, elégedettség érzetét keltette ebben a munkában, azon kívül, hogy a hónap elején még mindig viszonylagos biztonságot jelentő összeg landolt a bankszámlán.
……….de valóban csak ennyi lenne?
Valóban ez a legfontosabb?
Normális dolog, hogy úgy nőtt fel a fiam,hogy nem én voltam mellette amikor beteg volt, amikor szüksége lett volna rám? Rám, nem a nagyira , a barátnőre, a szomszédra….
Normális , rémálomból ébredni, és hálásnak lenni, hogy véget ért az álom?
Elég volt…..
Napi 2-3 órás alvás, végül a totális mentális, és fizikális fáradtság szélére sodort 3 éve. Nem éreztem jól magam sem a bőrömben, sem a kapcsolatomban, sem a munkámban. …….elfáradtam.
Elfáradtam, és nem láttam ebből kiutat.
…. barátnőm tanácsára akkor mentem el Hozzá. Ő segített.
Akkor még nem tudtam igazából mennyire sokat.
Megmutatta, hogy minden változhat, de egyetlen egy esélyem a változásra, ha hiszek.
Hiszek magamban, a tetteim helyességében – hogy minden éppen úgy történik, ahogy a legjobb -,másokban, a szeretetben,emberekben, Istenben.
Már tudom, hogy a jelenben kell élnem, és csak előre néznem,a tapasztalással ,a múlttal addig foglalkozni amíg a mondandóját , tanúságát átültetem egy újba, számomra többe,jobba….
Z.