Meredten nézem a reggeli tükörképem. Látom az éjszaka nyomait viselő arcom visszanézni rám. A hajam rendezetlen, az ábrázatom gyűrött, sápadt, a szemeim fakón csillognak a korai ébredéstől.
Ismét egy új nap. Kezdjük hát újra elölről, amit tegnap már tegnapelőttről ismételtünk. Hiszen így megy ez. .....Ezt csinálják mások is......Ez az élet rendje...... Csak jönnek a közhelyszerű gondolatok , és mondatok, amelyeket igyekszem tudatosan félretenni.
Félretenni, nem hagyni ,hogy az új nap kezdetét, az új lehetőséget megmérgezzék.
Csak nézem, nézem a tükörben a szemem. Az íriszem egyre kissebbé válik, a pupillám tágul, és egyre mélyebbre látok. Látok, érzek. Valami történik. Ott mélyen, egészen bent. Egyre messzebb a kép, az érzés viszont mindent elsöprően közeleg,és itt van.
Nehéz a mellkasom, gomboc a torkomban.
Szemeim fátyolossá válnak, és kibuggyan az első könnycsepp, majd jön a második, és néma sírássá válik.
De nem bánt, nem fáj. Sokkal inkább tisztit, felszabadít.....
Legyen ez a reggel az ! A kezdet.
Esély, hogy a jót folytassam, a szépet szebbé tegyem. Higgyek, reméljek, dolgozzak, szeressek.